AZ ISTEN ÉS KIMÉRA

December 13, 2016

Valahányszor csak Párizsban járok, sohasem mulasztom el, hogy felkapaszkodjak a Notre-Dame kiméráihoz. Ismerem valamennyit, ahogyan az ember saját kutyáit ismeri. Odafönn, a könyöklő mentén haladok végig, egyiktől a másikig, anélkül hogy bármelyiket is megérinteném. Itt van mindjárt a voltaképpeni, híres kiméra, a szomorú griff, a maga tébolyult, beesett szemeivel és gyengéd, fehér, erőtlen emberi kezeivel, melyeket mintha a liliom húsából faragták volna. Aztán a kis kuvik, melynek tollazata akár a halotti lepel, mellette pedig a kacsacsőrű sas és a párduc, amely mintha a szájában megalvadt mohó vágyat próbálná éppen kiokádni. Nem akarom mindegyiket felsorolni, vannak itt néhányan, melyeket nem fog a név. Mind közül csupán a kis elefánt végtelenül megindító, ahogy borzasztóan okos szemeit mereszti, hogy el ne ragadja teljesen a téboly hatalma, amely ezen a gonosz földön őt is finoman megérinti és jó vastag bőrét borzongatja. És mintha a sokféle állati alakzat között egy ember is felriadna, mégpedig sokkalta nagyobb rémülettel, mint az állatok, de messze nem olyan rémülten, mint amilyen boldogtalanul.

 

Ilyenkor mindig megszűnik az az érzésem, hogy műalkotások előtt, az emberi imagináció teremtményei előtt állok; mintha odafönn eleven lényekkel lennék együtt, melyek kővé dermedtek és maguktól mozdulni többé nem tudnak. Előttem épp egy víziló – bár nem kimondottan vízilóforma, de talán mint egy álomban megjelenő víziló – így mondom hát, egy víziló harap bele egy hátsó lábain ülő szamár nyakába, s ebbe a harapásba dermedt kővé a száj és a nyak, s tartja immár örökké ez a kőből való száj e megkövült nyakat. Ott egy láb lépés közben, itt egy majom vigyorgása vagy egy rikoltó csőr kövült meg, e lépés és rikoltás pedig nem szabadulhat a kimérából, csupán torzítják őt. És így lappang – mondhatná az ember – a kimérában minden, minden szenvedély, minden törekvés, minden érzés anélkül, hogy kijuthatnának onnét, mert a kiméra egy tökéletesen üres, levegőtlen világban él.

 

Persze úgy tűnik, mintha ezek a kimérák Párizsra tekintenének, a katedrálisba lépő megannyi emberre, esetleg egészen konkrét emberekre, akik egy bizonyos órában minden nap eljönnek, vagy épp olyanokra, akik most vannak itt először. Így néz ki, és ezt szívesen mondogatják is, és minden Párizsi így hiszi, azonban a kimérák valójában a szakadékba bámulnak: bárhová vessék is pillantásuk, ott számukra szakadék nyílik meg. És minden dolog, amit e mohó és ugyanakkor iszonyú tekintetük körébe vonnak, ebben a szakadékban merül alá. És benne nem csak a férfiakat és nőket veszítették el, de minden várost és földet, a tengert és a csillagos eget is. Ahogyan egy ember, akit hatalmas bánat gyötör, vagy lényét gyűlölet és irigység járja át, egyik dolgot a másik után, a virágzó napokat és a csöndes éjeket ebben a bánatban, gyűlöletben és irigységben veszíti el.

 

A kiméráknak nincs nemük, sem ivadékuk, ezért a számuk csaknem végtelen, de ha az ember igazán szemügyre veszi őket, észre fogja venni, hogy nemük és szemérmük egész testükön szétoszlik, vagyis észre fogja venni, hogy mindegyik teste úgy ahogy van szemérmetlen, szemérmetlen a homloka, a csőre, a keze és a mancsa és a lába – szemérmetlen és tulajdonképpen alaktalan. A kimérák előtt tudja csak meg az ember, milyen csodálatos módon fonódik egybe alak és szemérem, s hogy valójában csak az szemérmetlen, ami alaktalan.

 

Egy kiméra minden pillanatban azon a ponton van, hogy kizökkenjen saját alaktalanságából, és sorsa az, hogy önmagától örökkön felajzottan lényének legkülső peremén, legvégső határán maradjon. A szakadék fölött. Mértéktelenül.

 

Ahogy a zsenikről és angyalokról azt szokták mondani, hogy a tökéletesség szemlélésében önmagukhoz hasonlók és változhatatlanok maradnak, úgy lehet mondani a kimérákról, hogy a szakadék előtt és fölött mértéktelenek maradnak.

 

E kimérákat megalkotó évszázadok számára a szellem világa valóságos volt, maga a szellem pedig isteni, az emberben elevenen élő legmagasabb isteni elhivatottság kifejeződése. Itt, a kimérák előtt lesz világossá az ember ősrégi szavainak értelme a szellem birodalmáról, e szellem szuverenitásáról és azon óhajáról, hogy a tökéletesben és lényegiben tükröződjék vissza. És ahogy e szavak szerint e szellem csillagokon túli földjét és birodalmát géniuszok, angyalok, ideák és tökéletes alakzatok lakják, úgy népesítik be a kimérák a teljes szellemtelenség és mértéktelenség világát. Úgy értem, ha a káoszban – már amennyire az ember fején kívül létezne ilyen – a kiméráknak még testi létük is volna, lélegeznének és látnának, innen oda ugrálnának és ugatnának, sőt szaporodnának és sokasodnának is, végül aztán belehalnának e káoszban gyökerező és eledelükként kisarjadó hazugságokba.

 

Azonban az emberi fejeken kívül valójában sehol sincs káosz, a kiméra pedig bennünk, emberekben él, mégpedig valódi szellemtelenségként és mértéktelenségként, ott él mindannyiunkban, mint alaktalanság és idomtalanság és görcsös merevség, mint önfejűség, mint az éberség és a látás hiánya, mint elbizakodottság és színlelés, mint kényszer, bosszúság, szorongás, irigység és őrület.

 

A kimérától ekképpen megszállt ember sohasem felebarátok vagy egyének ellen vétkezik és sohasem tette által, hanem mindig a dolgok rendje ellen és önnön létezése által. A kiméra mértéktelen világában minden egyedi és izolált, a káoszban pedig semmi sincs, ami egyik dologtól elvezetne másikhoz, hacsak nem az őrület, a durvaság és a téboly.

 

A szellem világában semmi sem izolált, s ez a szellemvilág voltaképpeni pátosza és mértéke. Balga nevelőinek köszönhetően, akik valóságos tenyésztői voltak a kiméráknak, a jelenlegi generációnak egészen homályos és tökéletesen barbár elképzelései vannak a szellemről. Olyanokról beszélnek, mint „szellem és érzékiség”, meg „szellem és élmény”, s úgy vélik, hogy a szellem csak valaminek az ellentéteként valóságos és ezért könnyen kifárad és túlfeszül, vagy hogy a szellem olyasmi, ami hozzátehető, elvehető vagy lecserélhető. Ez a nemzedék nem tudja és nem érzi, hogy a szellem az, aki „a viharoknak parancsol”, hogy semminek sem az ellentéte, hogy a szellem mértéke egyúttal saját lényege is, s hogy nagysága csak a megformálásban rejlik. A szellem nagyságának valójában nem létezik más mértéke, mint a megformálás, innen pedig érthető az is, miért csak a valódi alkotók és teremtők – egy igazi szellembirodalom fejedelmei – jogosultak arra, hogy a szellem mércéjével mérjék őket, és miért csupán saját szellemük okán nagyok.

 

Semmi nem olyan ritka, mint hogy egy ember saját fején kívül az emberek közepette valóságosan élje a szellem életét, ezért legalább annyira veszélyes, mint amilyen kétséges az embereket a szellem mércéjével mérni. Még a legnagyobb szellem, Shakespeare is látta a kimérát, amit végül is magában hordozott.

 

Talán egyedül csak ő, aki magát az Ember Fiának nevezte, ő volt az egyetlen, aki a szellem életét közvetlenül élte, s ezért nagysága magának a szellemnek a nagysága, mely valóban mérhetetlen. Benne semmi sem volt a kimérából. Ezért jöttek hozzá ők, a kimérák mindenfelől: a túl-boldogok, a túl-boldogtalanok, azok, akik túlságosan számítottak, s azok, akik túl sokat odaadtak, a vakok, a betegek, a torzak, az esztelenek, a bűnös asszonyok és az anyák. Vágytak hozzá a kimérák, mert az örökkévalóság óta most először a szakadék helyett magába a szellembe meríthették tekintetük. Jézus példázataiban és beszédeiben mindig a kiméra az, aki kérdez, és a végtelen Szellem, aki válaszol. A samáriai Sichar-ból való asszony, aki a Jákob-forráshoz érkezvén az úttól megfáradt Jézussal találkozik, ő sem más, mint egy kiméra.

 

„Egy samáriai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: „Adj innom!” A samáriai asszony ezt mondta: Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok? Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal. Jézus így válaszolt: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom!, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” Az asszony így szólt hozzá: „Uram, merítő edényed sincs, a kút is mély: honnan vennéd az élő vizet? „Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákobnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is? Jézus így válaszolt neki: „Aki ebből a vízből iszik ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Az asszony erre ezt mondta: „Uram, add nekem add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen idejárnom meríteni.” Jézus így szólt hozzá: „Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza.” Az asszony így válaszolt: „Nincs férjem.” Jézus erre ezt mondta: „Jól mondtad, hogy férjed nincs, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: ebben igazat mondtál.” Az asszony ekkor így felelt: „Uram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell.” Jézus így válaszolt: „Higgy nekem asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. … De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói szellemben és igazságban imádják az Atyát … az Isten Szellem, és akik imádják őt, azoknak szellemben és igazságban kell imádniuk.” (János evangéliuma, 4)

 

(Ford.: Palkovics Tibor)

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 
Featured Posts

A VALLÁSRÓL

1/1
Please reload

Recent Posts
Please reload

Archive
Please reload

Search By Tags