AZ ELKÜLÖNÜLT ÉN A magány filozófiája

’Én én vagyok’ – A lélek modern bizalmatlansága – Miért nem látunk az életben semmi különöset? – Egy eredeti én megalkotása – A nyájszellem – Az egyedüli én megidézése – Idegen elmék

 

Az értelem legbensejében minden emberi lény egyedül van. Mikor megszületünk, felsírunk; e sírás magányunk legelső eszmélése.

 Egyedül vagyunk gyermekségünkben. Egyedül maradunk ifjúságunkkal; s ahogy egyre öregebbekké leszünk, úgy nő bennünk egyre hatalmasabbá a magány.

Egy lélek nem adhat okosabb tanácsot egy másik léleknek annál, hogy fogadja el a természet e törvényét.

Igen, e törvényt el kell fogadnunk; ám nem elég pusztán elfogadni, ebben kell fellelnünk legszemélyesebb, csak ránk szabott boldogságunkat! Múló életünk mentális műveleteit, a világmindenséggel folytatott titkos viszonyunkat, s az összes rejtett szokást, melyeknek benső természetünkben adtunk otthont, szilárdan és makacsul e szigorú és fennkölt ténnyel kell összhangba állítanunk.

Ha a mélységek legmélyén megmásíthatatlanul egyedül vagyunk, akkor az éli közülünk a legbölcsebb életet, akit „csap és csapszeg” zár össze a magánnyal.

E mentális tudás állandó ébrentartásával a világ késztetései letisztulnak, s már nem az emberi vélemények futóhomokán állunk, hanem egy megmásíthatatlan szituáció fenséges és borzongató igazságán. E szituáció nem változik meg attól, hogy saját testünkön kívül más testek is lehetnek körülöttünk. Kétségtelen, legbensőbb énünket végzetesen átitatják anyagi húsunk és vérünk személyes jegyei. Magányos egónkat mindig tulajdon testünk, s többnyire más, nyomakvó és agresszív testek veszik körül. Lelki életünk könyörtelenül a testi egészségtől függ, s úgy érezzük, saját túlterhelt és kimerült érzékeink eloldhatatlanul megkötnek bennünket. Ám az, hogy minden tudatos én saját centrális maggal, összetartó erővel, szerves önazonossággal bír, s hogy ennek az önazonosságnak az érzése nem veszhet el, mindez újra és újra elidegeníthetetlen magányunkra ébreszt rá bennünket; arra a természetes elkülönülésre, melynek oltalma alatt összeszedjük magunkat, hogy aztán látásban, szaglásban, ízlelésben, hallásban, tapintásban és más személyiségek ellenállhatatlan hatására ismét kinyíljunk a világra.

E centrális erő nem pusztán az értelemmel, a pszichével, az énnel, az egóval azonos: mindemellett ez személyiségünk hajtóereje, energiája, akarata, magnetikus magja.

Minthogy végzetes kötelék fűz minket a testhez és érzékeihez, nem járandóságunk sem a testtől való függetlenség, sem a test túlélése; ám ahhoz sincs jogunk, hogy kereken és ellentmondást nem tűrve kijelentsük: egy ilyesfajta függetlenségnek s egy ilyesfajta titokzatos továbbélésnek az elnyerése eleve lehetetlen.

Az én olyannyira a test foglya, hogy látszólag az érzéki tapasztalatok begyűjtése és rendszerezése a fő tevékenysége; és mégis, vannak pillanatok, mikor e központi erő saját benső világának titokzatos és távoli mélységeibe merül alá, s úgy érezzük, mintha különös és ijesztő lehetőségek partjaihoz érkeztünk volna.

Ez csak egy hangulat; ám e hangulathoz egy határozott érzés is járul, ebben pedig egy megkérdőjelezhetetlen tény nyilvánul meg, jelesül hogy van egy központosuló, egységesülő énünk vagy egónk, amely minden gondolatunk, tettünk, érzésünk, szavunk hajtóereje.

És bármi történjék is testünkkel, ez az én vagy ego, ez a bennünk élő tudatos „én én vagyok”, abszolút egyedül van. Egyedül van az életre ébredés legelső pillanatától kezdve a küszöbhöz érkezés legutolsó pillanatáig, mely talán a végső megsemmisülést jelenti számára.

Amikor emberi lények sodródva és értelmetlenül nyájba verődnek, hogy egymást utánozzák, egymáshoz idomuljanak, hogy csodálják, kívánják, irigyeljék, maguk alá tiporják, gyötörjék egymást, csak az én veleszületett magányossága elől próbálnak menekülni. A legtöbb emberi lény túlságosan is szívesen feledkezik meg arról a kézenfekvő lehetőségről, hogy amennyiben akarja, megszilárdíthatja lelke elkülönültségét. Pedig tudatunknak nem sajátja, hogy a semmibe fusson szét. Egy mágneses erőként ható maggal kell bírnia, amelyhez kapcsolódik. Ahogy e mag egyre tudatosul bennünk, úgy tűnik, hogy a testtel függ össze, ugyanakkor mintha más lenne, mint a test. Bár a tudat elválaszthatatlanul kötődik az érzékekhez, és az érzékeket használja, mégis van egy megfoghatatlan, ám határozott érzésünk, hogy tudatunk olyan valóságszintekkel van érintkezésben, melyek a látható világot túllépik.

Ez az érzés olyannyira állhatatos, hogy magától értetődően tényleges igazságnak tekintjük az élet végtelen gazdagságában és teltségében.

Ha egy pillanatra, mintegy kísérletképpen, megpróbáljuk magunkévá tenni azt a gondolatot, hogy az asztronómiai világon kívül semmi sem létezik, egyszerre ráébredünk arra a tudatunk legmélyén gyökerező meggyőződésünkre, hogy az életnek vannak síkjai, melyek messze túlmutatnak az asztronómiai világ egészén. Amikor érzékeinkkel vagy tudománnyal felvértezett elménkkel a világot ragadjuk meg, még akkor is úgy érezzük, hogy valami bensővel is kapcsolatban vagyunk, valami bensővel, ami az egész látható világon kívül és a fölött áll, ami teljesen más, mint a tér-idő világa. E benső, titkos tudás – mert aligha tekinthetjük puszta vélekedésnek, még kevésbé puszta illúziónak ezt a szenvtelen, mindig jelenlévő és eleven tudást, mely tudatunk leglényegéhez tartozik -, tehát e benső, titkos tudás egónkban, legbensőbb önmagunkban gyökerezik; így hát kénytelenek vagyunk azt a következtést levonni, hogy maga a fatálisan körbezárt tudat teremti érthető egységgé az asztronómiai világ egészét, ugyanis épp ez – egész pontosan az értelem vagy az értelem egy bizonyos része – marad az egész látható világon kívül és attól független.

Erről a „kívülről” csak annyit lehet tudni, hogy van, hiszen a szemlélődést az érzékeken keresztül, hozzájuk kötődve gyakorolja az én. Ennek ellenére mégis kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy a létezés tágasabb, mint ez az anyagi világ; és e feltevés nem pusztán egy teória a sok közül, hanem egy szükség diktálta állandó feltételezés, amely minden tapasztalásunk elidegeníthetetlen háttereként van jelen.

 

A modern filozófia többnyire egyfajta homályos, nyomasztó bizalmatlanságot ébreszt saját, élő identitásunk iránt, egy elcsigázott, alattomos kételyt, hogy van-e bennünk, nyikorgó és nyöszörgő edényekben valami, ami egy tisztánlátó gazdára utal. E kétségre az egyetlen válasz egy meggyőződésből fakadó bátor tett, melyet oly állhatatosan kell újra és újra megismételnünk, hogy szokásunkká váljék. Nem telhet el nap és éj anélkül, hogy lényünk legbensőbb magját össze ne szednénk ezzel a dacos kiáltással: ’Egyedül az univerzummal! Egyedül az univerzummal szemben!’

A baj az, hogy az ön-teremtés e mindennapi rítusa helyett, amely a ’mindennek meg van az ideje’ ősi szerzetesi szokásához hasonlatos, hajlamosak vagyunk zavaros mindennapjainkon úgy kószálni keresztül, mintha nem élne bennünk a mágneses erő szökőkútja, mely egy centrumból tör elő, és amely hatalmat adhat önmagunk felett.

Úgy bánunk énünkkel, mintha létezne az univerzumnak egy gonosz törvénye, amely arra kényszeríti, hogy maradjon szétszórt, formátlan, elveszett, zavaros, legyen mások akaratával szemben tehetetlen, a tömeg véleményéhez idomuló, legyen kiszolgáltatott és megsemmisített.

Hol van az élő ’én én vagyok’ szilárd magánya?

Összetörve és meggyalázva idegen gondolatok lármáját harsogja, idegen lábak durva lépteit utánozza.

Nincs ilyen gonosz törvény! Mintegy örökségünkhöz ragaszkodva tartsuk fenn szilárdan kozmikus elkülönültségünket, és roppant mélyünkből  tágas, hideg, tiszta szellők hoznak enyhülést, melyek véget vetnek a piaci tülekedők színjátékának. A széles univerzum természete nem annak az oldalán áll, ami elnyomorít minket. Velünk van. A mágikus csenddel van, amit a csorda-szellemek telekiabálnak.

A modern gondolkodás bomlasztó hajlamát elég jól példázza, hogy az ember benső természetének kifejezésére nem használja a ’lélek’ szót.

A régi korok ösztönös képalkotó hajlama ezt a ’lelket’ a test szellemi másának tekintette, amelynek túl kell élnie a testet, így aztán nekünk már maga a puszta szó is idegenül hat. Bűnös ostobaság! Nincs szó, mellyel jobban ki lehetne fejezni az én titkos tapasztalatait; helytállásait, teremtő energiáit, be nem vallott meghátrálásait.

Az élet az, amit érzünk, amik vagyunk; lényege mindig meg fog szökni a racionális analízis elől.

Attól nem vált érvénytelenné vagy semmissé, nem szűnt meg létezni mindaz az élő tapasztalat, melynek kontinuitását őseink ’a lélek’ szóval jeleztek, csak mert tudományos nyelvezetünk stílusa új szavakat használ. A szó semmi. A megélt tapasztalatok számítanak: márpedig e tudatos szellemnek az egysége, amely egész lényünknek egyszerre centruma és kerülete, egy cáfolhatatlan realitás. Lényegében ez az egyetlen realitás, amelyről biztos és közvetlen tudással rendelkezünk. ’Ez volna az én kezem, az én arcom, az én testem?’ – kérdezzük magunktól. Ám azt senki sem kérdezi: -’Ez volna az én lelkem?’

Akárcsak a régi korok embereit, minket is arra késztet természetünk, hogy szimbolikus képekben vizualizáljuk tudatunk tapasztalatait. Én például annak a kemény, ellenálló és sérthetetlen énnek a vizualizálására érzek indíttatást, melyet mintegy kézzelfoghatóan és határozottan magaménak érzek. Énemet egy kristály, egy kavics, egy kő keménységéhez, magányához, átlátszatlanságához tudom hasonlítani.

Ez a képzeletem alkotta kép pusztán arra utal, hogy saját tapasztalatom révén tudatában vagyok egy sérthetetlen centrális magnak. Nem arról van szó tehát, hogy énemet egy kemény, kerek kavicshoz hasonlítva csupán egoizmusomat próbálnám kerülgetni.

Ami az anyagi univerzum egészével szembenálló ént szilárddá, keménnyé és kristályszerűvé teszi, az az úgynevezett ’akarat’. Ne törődjünk a modern filozófiákkal, melyek előszeretettel becsülik alá az akaraterőt. Jelentéktelenségük akkor tűnik ki igazán, ha az értelem végigtekint az emberiség hosszú történelmén, s tanújává válik, ahogy filozófiák születnek és letűnnek, s hogy nem egy közülük mintha csak az emberi egó valamelyik természetes és spontán funkciójának kiirtásán munkálkodott volna.

Hogy az ember megszilárdíthassa és elmélyíthesse öntudatát, hogy a külső feltételek nélküli személyes boldogság mágikus titkát elnyerhesse, bölcs dolog, ha a klasszikus korok mestereit hívja segítségül.

Ezek az ősi bölcsek ráébresztenek, hogy minden jelenkori gondolatot teljesen elfogulatlanul és szkeptikusan szemléljünk.

Az emberi filozófia története önmagában is elég világos tanulság arra, hogy korunk egyetlen filozófiai jelszavának sem kell különösebb tekintélyt tulajdonítanunk.

Néhány porszemnyi igazság: ha madártávlatból tekintünk az emberi életre, ez minden, amit az egyes korok esetlegesen elérhetnek, s ez alól a miénk sem kivétel.

A saját planetáris elszigeteltségét felismerni képes tudatot nem utolsósorban az különbözteti meg a tömegvélekedéseknek hódoló tudattól, hogy ily módon szemléli a modern ideákat.

Az autonóm elme nem respektálja jobban a modern ideákat, mint bármely más ideát. Minden idea emberi. Mindegyik magán hordja fajunk kézjegyét; a rövidlátást, a fantáziátlan szófacsarást, az öntelt dogmatizmust, a papagáj-pedantériát.

Így aztán az első és legnagyobb művészet terén - nem más ez, mint a koncentrált öntudatosság művészete - jóval többet nyerhetünk a misztikus ’logoi’ beszélőitől, Hérakleitosztól vagy Goethétől, mint bármely kikerekített és lezárt rendszertől.

Akinek legfontosabb életcéljává lett, hogy legbensőbb énjét megtisztítsa, összefogja, kikristályosítsa és szembe nézzen az univerzummal, annak e feladatban roppant segítséget nyújthatnak a korai görög filozófusok ideái és a kora-középkor skolasztikusai.

Aquinói Szt. Tamás mondja, ’Creare proprium personae’, amit úgy fordíthatnánk, ’A teremtés a személyiség kiváltsága.’

Szent Tamásnak igaza van; e mű azonban nem teljesedik be magától. Meg kell valósítani. Az értelmet az értelemre, az ént az énre, az életet az életre kell összpontosítani. A teremtésnek mindennapi szokássá kell válnia. E teremtés első lépése egy hitből fakadó tett, amit aztán szakadatlanul akaratból fakadó tetteknek kell követniük.

 

 

Csak egyetlen rövid élet áll rendelkezésünkre, hogy megküzdjünk e fenséges és rettenetes univerzummal; és mi mást is tehetne kába, zavart elménk, mint hogy vakon rohan keresztül a tapasztalat durva felszínén, hogy mindent magától értetődőnek vesz és semmi különöset nem talál abban amit lát. Mi van itt különös? Döbbenetes dolgok között élünk; némelyek oly elbűvölőek, hogy úgy érzed, a puszta érintésedre szertefoszlanak; mások oly kibírhatatlanul bántóak, hogy az az érzésed, elborulna elméd, ha még egy pillanatot velük gondolnál.

Valami nincs rendben bennünk, s a baj gyökerei mélyebbre nyúlnak annál, semhogy a vulgarizált közvélekedés iránti patetikus engedékenységünkben kereshetnénk az okokat. Ott tartunk, hogy az életben semmi különöset nem látunk. Oly kevéssé tartjuk különösnek az életet, s oly kevéssé érdekelnek már minket az élet nagyobb vagy elemibb arculatai, hogy eltompult érzékeinket felkorbácsolandó, immár korunk művészeteinek kell az ostort durrogtatni, megvadult bálnákként véres parazitákat fecskendezni, ’trombitát csinálni a farukból’, és elevenen megnyúzni magukat a mi szórakoztatásunkra.

Bármit is teszünk, hiába ropjuk dühöngő kirakatbabák gyanánt húsra éhes táncainkat, semmi nem ér fel a valódi élet fenséges borzalmaival; de könnyebb a természet ürülékét utánozni, mint megragadni kimondhatatlan varázsát. Ha az élet borzalmai utánozhatatlanok is, márpedig azok – jóllehet időnként mégiscsak sikerül felszínes reprodukciókat készítenünk róluk -, ragyogó és áttetsző szépsége annál inkább érdemes egy életnyi érte vívott harcra.

Az élet kegyetlenségét vagy varázsát imitáló mesterséges felajzottság valójában sohasem lesz képes pótolni a valódi életet, mely a személyiség egyéni lelkének mélységében nyílik.

 Az embernek gyakran támad az az érzése, hogy akár a szörnyűt, akár a tetszőt imitálja napjaink művészete, csak az intellektusunkat próbálja eltéríteni egy jóval nehezebb vállalkozástól, jelesül hogy a valódi forrásáig ássunk le valaminek, amivel baj van. Valamilyen módon valóban el kell fordulnunk az élet szörnyűségeinek gondolatától; mert akik azt színlelik, hogy szembe mernek nézni velük, vagy másokat vagy magukat csapják be.

Senki, még a legnagyobb szent sem képes szembenézni azzal az iszonyattal, ami e világban az emberi lényekkel megtörténhet, megtörtént és megtörténik.

Mert e földön eltöltött életünk sajátossága, hogy csak úgy tudunk élni, ha megfeledkezünk az elviselhetetlenről. A művészet átváltoztatásai csak keveset segítenek a gyönyörért és felejtésért folytatott harcban; korunkban ráadásul csak néhány művész szól mindenkihez; van egy keveseknek szóló intellektuális művészet, amely többnyire homályos és rejtélyes, és van egy népszerű, a nagytöbbséget elbűvölő művészet, már ha ezt egyáltalán művészetnek lehet nevezni. Ma már csak egy vagy két olyan géniusz van, akinek műveiben az egyetemes emberiség  képzelete szólal meg.

 

A gondolkozás és érzés szokása, melyet fentebb az ’elementalizmus’ névvel illettünk, olyasvalami, ami újra és újra a boldogság hullámait kelti fel bennünk. E boldogság nem fájlal és nem panaszkodik. Nem verseng és nem irigykedik. Nem kifogásol és nem vádol. Arra sincs rászorulva, hogy az úgynevezett gyönyörben keresse jó pillanatait. Önmaga. Ismeri önmagát. Önmagából táplálkozik. Mindenben önmagát fedezi fel.

Nem nehéz bebizonyítani, hogy a ’test vendégének és társának’ mondott én elkülönülése növeli boldogságunkat; és azt sem volna nehéz bebizonyítani, hogy csökkenti bajainkat.

Az én elkülönülésével szokásunkká lesz, hogy minden pillanatban a planetáris világ roppant ritmusát szemléljük. Érzékelhetővé válik a világűr lehelete, ahogy keresztüllengi földünk felszínét.

Méltóságot, szépséget, nagy és tragikus jelentőséget kap a múló élet minden jelensége. Mindenről lehámlik a tompultság. Semmi sem közhelyszerű. Mindenhonnan egy természetes, poétikus éleslátás tekint rá földi egzisztenciánk alapfeltételeire.

A gyönyört társaságban, tömegben hajszoló emberek szert tehetnek kipirult arcra, szikrázó szemekre, hangos nevetésre; ám férfi és nő csak a magányban ismerheti meg azt a boldogságot, mely, mint a gyermekek öröme, teljességgel ok nélkül való.

Számos modern gondolkodó szerint az egyén a társadalom alárendeltje. A valóság azonban épp ennek az ellenkezője: a társadalom csak akkor válik elviselhetővé, ha az egyén fenntartja benső magányát a sokaságban. Az elkülönült éneket nem lehet felismerni, ahogy a többi ember között járnak-kelnek. Nem lehet rájuk ismerni villamosokon, vonatokon, járdákon, aluljárókban, üzletekben, hivatalokban, gyárakban, színházakban, áruházakban. Akaraterejük mégis hajthatatlanul ott fészkel lelkükben. Ironikus szenvtelenségük megingathatatlan. Megfigyelők és látók. Barátaik azt mondják: - ’Hagyjuk őt! Mindannyian tudjuk, mennyire önző; mennyire szeret egyedül lenni’; vagy azt mondják: ’Hagyjuk őt! Mindannyian ismerjük beteges természetét, mániáját, hogy ő egyedül akar lenni.’

Ám az ilyen gúnyolódó vélemények az élet eme adeptusai számára csak apró, szélfútta porszemek!

Az életművészet lényege egy eredeti, magában álló én megteremtése; és ez olyasvalami, amire csak a legegyszerűbb elme képes.

A gondolkodás saját gondolat-testet teremt magának, egy új, szellemi testet, mely bár térben és időben a materiális testhez kötődik, mégis különbözőnek és sérthetetlennek érzi magát.

Ebben az az érzés a lényeges momentum, hogy az egó nem azonos a test materiális formájával.

Aminek szilárdan, tudatosan, állhatatosan gondoljuk magunkat, azzá válunk.

Mert a világ műve nincs bevégezve; a világ egy teremtői folyamat; és amit fejlődésnek szokás nevezni, az a miriádnyi önmegvalósító akarat különféle műve.

 

A tömeg intelligenciája egy fejlődést gátló intelligencia. A hangyaboly intelligenciája ez, mely ’holtkézként’ nehezedik rá minden eleven impulzusra, s ellehetetleníti az élet kibontakozását.

Amikor költők és próféták egyrészt megteremtették, másrészt felfedezték az isteneket, e tettüket magányukból kilépve hajtották végre.

Nem válni hangyabollyá, magányosnak lenni, mint az istenek: ez az igazi eszményképe férfinak és nőnek; s erre az isteni tulajdonságra a leggyengébb, a legmegalázottabb, a legtudatlanabb is szert tehet.

Van valami a világban, ami porfelhőt hint a lélek kreatív fogékonysága és az univerzum őselemei közé. Ez a por, ez a köd, ez a hőhullám, ez a forró, nyúlós, ragadós ködpára a nyájszellem megcsomósodott kivetülése.

Az univerzum mágiája csak a magányos lelkén tud átáramlani.

Hogy a hosszú évszázadok morajlása hallhatóvá váljék, hogy a világfolyam misztériuma érzékelhetővé tegye magát, csöndre van szükség.

E csöndre a legzsúfoltabb város legőrültebb lármájában is rá lehet lelni. Materiális zaj, materiális zűrzavar nem tudja megbolygatni.

 Mi emészti fel e csöndet? A nyájszellemben fogant gondolatok, az a durva lárma, melyet e gondolattalan gondolatok szítanak.

Az életet le s fel vándorló titokzatos, láthatatlan lények töltik be; láthatatlan lények, melyek istenekhez hasonlatosak. Ám csak azok az elmék tudják követni őket fenséges útjaikon, akik megtanulták a magány titkát.

Aki az istenekkel akar társalogni, annak hozzájuk hasonlóvá kell válnia; vagyis magányossá kell lennie. ’Ahol ketten vagy hárman gyűlnek össze’, onnan eltávoznak az istenek.

A test azonban, képletesen szólva, mindig zajos. A testi bajok, a test ínségei és csömörei, akár egy kutyaól zajai lennének. Folytonos vakkantásai megtörik a halhatatlanok csendjét.

A fájdalomnak saját kongó harangja, pergő dobja, haragos harsonája van. Mindahány a szent csönd gyilkosa. És mégis! Könnyebb azt a művészetet elsajátítani, mellyel a fájdalom lármája elől gondolatainkba merülhetünk, mint azt, mellyel kiszabadulhatunk a nyájtudat zsivajából.

Az úgynevezett lábadozás állapotát azért lengi be az a lélekbe markoló boldogság, mert mind közül a gyógyulás a legcsöndesebb, a legegyszerűbb, a legmagányosabb emberi állapot.

Lábadozás idején a velünk érző személy egyetlen mozdulata, egyetlen szava vagy pillantása úgy hat ránk, mintha egy isten állana ágyunk mellett. Elég egy tovatűnő felhő látványa, egy kósza szellő lehelete, egy madár röpte vagy egy virág illata, s a mérhetetlen boldogság könnyeket csal szemünkből. Lábadozáskor újrateremtődik a világ; és elég a levegő legapróbb hűs fuvallata, a tűzhely lángjának legapróbb pislákoló fénye, s belül megolvadnak csontjaink.

A magányos én – mely elkülönült és intakt – nap mint nap képes megidézni a mennyei gyógyulás e boldogságos állapotát; mert az életre ébredő tudat minden múló órát a haláltól való menekvésként él meg.

Csak azok ismerik – miként a gyógyuló ismeri – az emberi érzékenység reszketeg nyitottságát, akiknek benső énük kitéphetetlenül a magányban vert gyökeret. Ez a feloldhatatlan paradoxonok egyike.

A élet méltóságának eredendő egyszerűsége lecsupaszítja az elmét, hogy az emberi szimpátia legérzékenyebb megnyilvánulásait befogadhassa: a magány dísztelen misztériumában erre az egyszerűségre ébred rá minden férfi és nő.

Csak a magányos tudja igazán mit jelenthet egy kellő időben elejtett pillantás, érintés vagy szó.

Ha pénz kell, szegénytől kérj! Ha szimpátiát akarsz, magányoshoz menj!

A sebzett lélek számára a nyájszellemű bajtársiasság ömlengő egybefonódása olyan, mintha egy palántát a déli nap tüzének tennének ki. A sebzett léleknek arra van szüksége, hogy a borús égből néhány esőcsepp hulljon reá.

 

Hogy megfontolt, állhatatos alkotói munkával megteremtsük magányos énünket, két világos, jól körülhatárolható képzetet kell tudatunkban felidézni, s hozzájuk minden változás közepette ragaszkodni.

Az egyik egy pontosan meghatározott, kemény, ellenálló tudatmag.

Ez a legbensőnkből fakadó ’én én vagyok’, amit úgymond egy kerek, csiszolt, sérthetetlen kristálynak érzünk és tudunk.

A kiolthatatlan ént, mint kemény, magányos kristálykövet a megpróbáltatások idején is saját ’lelkünknek’ kell érezni. Ezt kell felidéznünk, amikor a testet fájdalom gyötri, s az elmét nyugtalanság keríti hatalmába. Erre van szükségünk nyomorúságos otthonokban, hitvány életkörülmények között, gyárak és hivatalok szürke robotjában, az üzlet könyörtelen ridegségében, nyomorban és hiányban, és legfőképpen akkor, amikor minden irányból a nyájtudat brutális lármája zúdul ránk.

A másikat  - a másik imaginárius formát, melyet állhatatos gondolkodással a tudat felvehet - illékony emlékek alkotják, melyek úgymond e sérthetetlen kristály köré gyűlnek s mintegy tágas kerületet képeznek.

Mert minden esetben becses emlékek hullámzó aurája gyűlik e sérthetetlen, ellenálló, független én köré.

Némelyik emlékben egy váratlan benyomás képe tér vissza, mely egykor futólag megérintett bennünket; némelyikben fizikai benyomások feloldatlan maradványai köszönnek vissza boldogságunk óráiból; némelyek messzi távlatokból érkező, illuminált gondolatok hírnökei és kapui.

A legnyomorultabb, legmeggyötörtebb emberben is megvannak ezek a illékony benyomások – melyek a kemény én-mag körül hullámoznak és folynak -, s  melyeket innen-onnan gyűjtöttünk össze kaotikus, kavargó élményeinkből.

Az emlékezőképesség csodája, hogy e szent érzések durva, fájó kísérői, a megannyi keserű üledék, savanyú héj, mérges fullánk, fojtó gőz visszaemlékezve lemorzsolódik és semmivé foszlik.

Mily nyomorult is az a magányos elme, amelyik nem részesült a számtalan mennyei esszenciából, mikor az idő múlásával erejüket vesztették a mérgek.

A lélek önteremtésének tehát két oldala van.

Egyszerre teremti meg a centrális ellenállás törhetetlen kristályát és az egybegyűlt emlékek folyékony, hullámzó nimbuszát, mintegy szellemi testet képezve a materiális testen belül és a körül.

E kemény, feloldhatatlan centrumnak és e változékony, hajlékony kerületnek a birtokában a magányos én immár készen áll, hogy megküzdjön a világgal.

A gyötrelem, gúny és brutalitás martalékának veti az emlékek auráját, és hagyja, hogy szertefoszlassák. Ha a közvetlen nyomás megszűnik, nem kell sok idő, s a testetlen képek és ideák felhője ismét összeáll. Vissza fognak térni, ahogy a megzavart tóban tükröződő tárgyak képei térnek vissza a víztükör lecsendesedésével.

 

Az izolált énnek nincsenek ambíciói, dicsőség vagy siker nem sarkallja; a benső békét keresi; ezért ha idegen elmék közösségébe kerül, tudatosan ellenáll annak, hogy e közösség tónusában, színében, aurájában feloldódjon.

Ehhez ezer kifinomult eszköz, ezer furfangos fortély áll rendelkezésére. Minthogy nem kívánja kaján őszinteséggel vagy kendőzetlen nyerseséggel megsérteni e más ének érzéseit, számtalan különös úton elégíti ki őket anélkül, hogy közben saját identitását megsértené.

Az egyik leghatásosabb fegyvere a mesterkéletlen, gyermeki elfogulatlanság. Aki megszabadult a becsvágytól, semmit nem veszít, ha bolondszámba veszik; sőt előnyt jelent, ha ténylegesen magára veszi, hogy rosszabb, mint egy bolond; hogy gyengeelméjű, félkegyelmű, ártalmatlan szamár. Az ilyen személyiség túlságosan én-központú, semhogy letromfolni, legyőzni, megalázni akarjon egy másik ént: ő közvetlenül csak abban érdekelt, hogy e másik én előtt a maga módján kitágítsa és jogaiba helyezze saját énjét.

Miközben a lélek kőkemény túlerővel vívja harcát identitásának megőrzéséért, megismeri a leghatásosabb módszert, amellyel elkerülheti, hogy más személyiségek kisugárzásának hatására személyisége szétessen.

E módszer az önmegsemmisítés!

Az életerős, robusztus, áradó természetek képtelenek rá, hogy ne gázoljanak le, ne tiporjanak maguk alá minden útjukba kerülő ént. Ártásuk nem szándékos. Nem kegyetlenek, nem is rosszakaratúak. Pusztán csak túláradóak. Ártatlanságuk ellenére ők jelentik a legnagyobb veszélyt, melytől a lélek vallásos magányát meg kell óvni!  És az ént, magányos identitásáért vívott állandó harca vezeti rá az önmegsemmisítés páratlan művészetére.

 Pontosan az ilyen betolakodók ellen teszi, amit tesz, mikor szélsőséges fizikai kényelmetlenségnek, nélkülözésnek, szenvedésnek, szerencsétlenségnek veti alá magát. Megsemmisítő parancsára becses emlékeinek egész varázslatos világa semmivé foszlik!

Személyiségének miszteriózus auráját, hullámzó képeivel, esszenciáival, mágikus alakzataival és hangjaival és illataival együtt szándékosan lerombolja.

Mivé lett az én ezen ítélet után?

Egy kemény, áthatolhatatlan kristállyá, egy gyémántkeménységű kaviccsá, egy hideg, sima, ellenálló kővé.

Ám a lélek önvédelmi bűvészmutatványának kényes művészete itt még nem ér véget.

A harcra kész én most már oly immunissá vált minden invázió iránt, hogy képes bármilyen alakot felvenni. Enyhet adva morajlik az áradat alatt, amely elözönlötte!

És bár e nyugtató morajlás alatt mindig ott van - mint tajtékzó áradat fenekén - az az áthatolhatatlan kő, a megsértett személyiség minden iránt érintetlen marad, ami gátolná saját győzedelmes ön-igenlését.

Ezzel a pszichológiai módszerrel óvhatja meg magányát az egó, ha veszélyeztetve érzi önazonosságát.

Centrális békénket azonban nem csak kívülről érik támadások. Mit sem ér, hogy a betolakodóktól, mármint másoktól, megóvjuk lelkünk integritását, ha közben elménk – és mi sem oly kegyetlen, mint saját elménk! - gonosz agyrémekkel kínoz bennünket.

Az elménkben élő auto-szadista démon agyrémei, lidérces kegyetlenkedései ellen egyedül a felejtés hatalma nyújt védelmet.

Mert ahogy elménknek saját önkínzó démona van, úgy meg van a maga Léthé folyója is, melynek mélységes és gyógyító feledékenysége nem ismer határokat.

És ha hiszünk saját felejteni akarásunkban, egyre nagyobbra növekszik e felejtés hatalma. Bíznunk kell e hatalomban. Bármennyire is gyötrődjünk, hinnünk kell benne. Az extázis pillanatai olyannyira felemelőek, s a láz nélküli boldogság csúcsa, amit az én eme elkülönülése által érünk el, oly magasba törő, hogy tudnunk kell, az ilyen kiváltságnak meg van az ára.

E kiváltságért az a büntetésünk, hogy gyakran tudatosan és szándékosan az őrület sikamlós peremén kell egyensúlyoznunk.

Vesd el a nyáj összes konvencióját; hagyj fel minden versengéssel és becsvággyal; Az emberi betolakodók előtt légy érzéketlen, mint egy kő, légy olyan, mint egy kemény, kerek kő a sértő szenvedéssel szemben, az elme fantomjai még ezután is arra várnak, hogy folyamatosan és tudatosan felejtsél.

De mert két felfoghatatlan végtelen között valószínűleg ez az egyetlen tudatos életünk, és mert egyetlen halandó sem élhet súlyos kockázatvállalások és kínzó veszélyek nélkül, jobbnak tűnik, ha bízunk abban a képességünkben, hogy elfelejthetjük a téboly e képeit, semhogy oly szürke társakkal éljük le kéz a kézben életünket, mint a konformizmus, a közöny és a sekélyesség.

Tudnunk kell, az én elkülönültsége, a tudatosan vállalt magányos élet, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ember ténylegesen magányosan él.

Arról van szó, hogy az ember minden életlehetőség közül a szemlélődő életet válassza; méghozzá egy olyan szemlélődő életet, amely csaknem minden elképzelhető körülmény között fenntartható.

Lehet valaki katona, matróz, tanár, világfelforgató forradalmár, földműves, gyári munkás; lehet munkásnő vagy háziasszony, és közben magányos életet élhet.

Noha a szemlélődő élet bármilyen munkával összeegyeztethető, a pénzszerzés szenvedélye mégis nehézzé teszi, mert túlságosan is leköti az ember figyelmét.

Kétségtelen, sok anyagi előny származott az emberi rassz társas ösztönéből, ám az is épp oly biztos, ha őseink élete magányosabban folyt volna, a létezés számos olyan mélységes titka tárult volna fel, melyek mindezidáig némák maradtak.

Érdemes volna itt néhány szót ejteni a föld-élet egyik arculatáról, mint a planetáris titok egy fajtájáról, melyről a tizenhetedik és tizennyolcadik században, sőt a még korábban élt elődeink következetesen nem akartak tudomást venni. Arra gondolok, amit a természet ’várakozás-állapotának’ lehetne nevezni. Ez a kozmosz legsajátosabb állapota, s csak teljes magányban lehet megragadni.

Szülessen városba vagy faluba, fajunk csaknem minden gyermeke beléphet e misztériumba, ha elég türelmes, és ha a tág ég alatt magányos utat keres magának.

Mert úgy látszik az univerzum egyik örökké megújuló arculata ez, ez a különös ’várakozó-mód’, ez a visszatartott és elnémított belélegzés, ez a feszült várakozás.

Nem csak kietlen hegyoldalakon magasodó fenyők között, nem csak elhagyatott folyópartok mentén leboruló fűzfák alatt, hanem bárhol, ahol egy tenyérnyi moha vagy egyetlen fűszál él, ha egy védtelen órán sikerül meglesned a föld-életet, úgy találod, hogy vár valamire. Ki nem bukkant még rá dombok közt megbúvó magányos tavacskára, és ki nem ragadta meg e hangulatot a maga teljes tisztaságában?

A vízen tükröződő nyúlánk nádak, a vízfelszín alatt egykedvűen sodródó gőték, és legfőképpen a nagy, zöldfejű mozdulatlan békák, akik barna, iszapszínezte hátukon hordják levegő s víz remegő határvonalát, ahogy kétéltű tétlenségükben nyugszanak, olyanok akár az ősrégi eonok kétéltű gyíkjai [amphibious saurians] – mindezek a dolgok az ilyen helyet türelmes várakozással ruházzák fel, s emberi jelenléted olybá tűnik itt, mintha vulgáris bámészkodóként egy ősrégi vigíliába csöppentél volna, melynek távoli reményét a közbülső korok már félig elfeledték.

Még a legzajosabb város szívében is felfedezhetőek e titokzatos, ősi föld-állapot maradványai és nyomai, amit szocializált gondolkodású generációnk olyannyira semmibe vesz.

Az elsatnyult városi fák füstszínezte törzseiben, a hervatag foltokban zöldellő szánalmas városi fűcsomókban, határozatlanul bár, de a planetáris élet eme különös várakozása sejlik fel.

Mintha sziklák és kövek, és a mindig megújuló növények valami titkot őriznének, titkot, melyről állat, madár és ember mit sem tud; maga a termőtalaj, maga a tengeri homok várakozik itt néma, tudatalatti kotlással valami roppant katasztrófa eljövetelére.

Tekintheted ezt képzelgésnek; mondhatod, ha létezne is e titok, akkor sem magányos elmélkedők homályos és antiszociális szemlélődése előtt, hanem szociális gondolkodású emberek együttműködő munkája eredményeként fedné fel magát; ám úgy tűnik, e nyájszellemű keresők közül alig néhányan képesek fiziognómiai szemmel megragadni a természet folyamatait, azzal a szemmel, amit Spengler oly nagyra becsült Goethében!

 

Divatok virágoznak és letűnnek; az elkülönült én, mely magányában megteremtette önmagát, ezalatt a világot járja: a szellemre vár, s az elemekkel társalog; csendes tétlenségben, nyugodtan és türelmesen.

Ha tetszik, nevezd ezt egoizmusnak! Ez az elkülönült én azonban ismeri az alázatot is, melytől gyakran érzi zavarban magát a forróvérű tömeg önelégült magabiztossága. Amit értékesnek lát, attól mást sem akar megfosztani. Az univerzum csendjeit némán hallgatja: nem akarja megzavarni más emberi ének emlékesszenciáit. Identitásuk legbátortalanabb, leghalványabb, legbizonytalanabb moccanása is szent neki. Minden lélegző organizmussal együtt érez, s a maga helyén, a maga mértékében minden, ami él, érte kiált. A tömeg alázata zajos, cukor ízű, képmutató. A lélekben, mely az elkülönülésben újrateremtette önmagát, a füvek, a kövek, a szelek alázata ébred fel; számára minden szent, ami él; és mindenből, ami lélegzik, egyfajta végső egyenlőség tárulkozik fel: erre a tudásra tanította meg őt a természet megszámlálhatatlan hangja.

 

(Ford: Nagy Csaba)

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 
Featured Posts

A VALLÁSRÓL

1/1
Please reload

Recent Posts